“Ha létezne bármiféle válasz, nem hiszem, hogy előadást csinálnánk belőle” – interjú

Holnap mutatják be a Manna Produkció és a Bethlen Téri Színház közös előadását, Az utolsó tűzijátékot Csábi Anna rendezésében. Vele beszélgettünk búvóhelyekről, a szöveggel való találkozásról, a bölcsészlét színházcsinálásra gyakorolt hatásairól, analógiákról, anya-lánya kapcsolatról és a családi mintáktól szabadulni nem tudásról…

• Gyerekként volt neked is “titkos” helyed?

• Gyerekkoromban vidékre költöztünk, és ebben az új házban egy olyan szobát kaptam, aminek a kétharmad részét egy beépített szekrény foglalta el. Ezt a helyzetet anyukám úgy tette számomra elfogadhatóvá, hogy vágatott a szekrényen egy ajtót, amin keresztül be lehetett bújni a ruhák közé, mint egy kuckóba. Később aztán ezen a szekrényen jó két méter magasságban lett egy beugró, ahová fölvittük a könyveimet, lámpát, szivacsot, és ha ide bekucorodtam, akkor a szobába benyitó nem is vett észre. Ez amolyan elefántcsonttorony volt nekem – kiszakadás a világból, mintha nem is lennél a bolygód problémáinak a részese. Ilyenkor  igazából nem is elmenekülsz, hanem mintegy fölötte állsz mindennek, nem fog rajtad semmi.

• Az utolsó tűzijátékban ez a világból való kivonulás, attól való elszakadás mennyire érhető tetten?

• Túl sok mindent érzékelünk, fogunk föl magunk körül, így az emberi létezés alapérzésé vált idővel a mókuskerekeinkből való kiszakadni vágyás. A színészet, ahogy minden előadás is, jó esetben erről a kilépni tudásról szól, azt hiszem.

Ha ezekre létezne bármiféle válasz, megoldás, akkor nem hiszem, hogy előadást csinálnánk belőlük. A szülői lét, a nevelés az emberi létezés egyik legalapvetőbb problémája. Van-e jogunk szülőnek lenni? Mindenféle előképzettség nélkül, ahogy mindannyiunkból egyszer csak szülő lesz. A szülőség lehetetlenül nehéz, megoldhatatlan feladat, és nem létezik, hogy ne okozzon károkat a szülő a gyerekének – de ettől  ő már rossz szülő?

• Hogyan találtatok egymásra te és ez a két dráma?

• A rövidebbik szöveggel, Az első tűzijátékkal majdhogynem véletlenszerűen akadtunk egymásra egy drámapedagógiai kötetben. Mikor először olvastam, nagyon megragadott, egyből át is küldtem édesanyámnak, hogy hátha az ő szívét is melengetni fogja.  Nem is sejtettem, hogy bármi közöm  lesz hozzá majd még, hisz szinte lehetetlenül rövid szöveg. A másikat, a Fekete erdőket viszont már a pályázatra való célzott keresgélés során találtam meg.

• Mivé fésülődött össze benned ez a két szöveg?

• Mint két ellenpont, véglet, ahogy két generáció is egymás ellenpontja, véglete. Egymást követő generációk, mint Sztanyiszlavszkij és Meyerhold, ugyanazok az analógiák, egymástól tanulnak, mégis egymás ellentétei is. Egy analógiafajtán belül egymás ellentétei, ahogy a fehér a feketének vagy épp fordítva. Anya-lánya kapcsolatról szólnak, de közben már a lányoknak is vannak gyerekei. Egyszerre lüktet ezekben a történetekben a “hollywoodi” és a “bergmani”, egymásra  hatva oda-vissza. Mindkét szöveg annyira túlhajtott, hogy önmagában nem is érzem használhatónak egyiket sem. Csak így, véletlenül egymás mellé kerülve tudják egymást erősíteni.
  
• Egyfajta hitvallás is lehet ez részedről – a felfogásod, minden szándékod ellenére, arról, hogy semmiféle kategória sem képes önmagában létezni, nem?

• Bölcsész koromban, amikor két olyan történetet olvastam, amelyek ismételték egymást vagy párhuzamokkal bírtak,  mindig egy jó értelemben vett hidegrázás fogott el. Ahogy megmutatkoztak az analógiák, szinte már-már katartikus élményt okozva. Persze tudom, ezeket az analógiákat az agy hozza létre, mégis mindig szinte már perverz örömöt okozott ezekre rálelni. Úgy éreztem, hogy egy rejtvényt fejtek meg, amit számomra készítettek.

• Hogy érzed, a színházcsinálásra, a színészetre a bölcsész tanulmányok mennyire tudnak jótékonyan hatni?

• Annak idején, mikor elsőre nem vettek fel a színművészetire, azt éreztem, hogy aki színházzal, színészettel akar foglalkozni, annak a számára fontos, fontosnak kell lennie  az irodalomnak is – most már, így visszatekintve, nem érzem ezt a kettőt annyira elengedhetetlenül összetartozónak, mint ahogy ezt gimnazistaként evidensnek gondoltam. Számomra a bölcsész szak rengeteget segít, de én  értelmező-analizáló alkat vagyok, és mindig is szerettem rengeteget olvasni. Már-már mániákusan keresni az analógiákat, valószínűleg azért, mert ezeken keresztül jobban meg tudom érteni a helyzeteket, viszonyokat.

…mindenképpen extra kihívás, hogy ez  kétszereplős – ez az, amitől valamiképp rettenetesen  félek. Attól, hogy vajon mennyit bír ki egy színész? Mennyire szállok rá, gyalogolok bele egy színészbe? Hisz egy kétszereplős darabnál nem váltja senki a színészt, senki, akivel foglalkozva a másik pihenni tud. Mikor érkeznek az energiáik végére? Hány órán keresztül próbálhatunk együtt ilyen esetben? Egy kétszereplős darab színészein óriási a súly, ahogy az is óriási felelősség, hogyan tudom jól beosztani az energiáinkat…

• Ebben a két szövegből összeállt előadásban számodra milyen analógiák rejlenek?

• Mindkettő anya-lánya kapcsolatról szól, bár az egyikben az anya szerepét egy ápolónő hordozza – de ez kifejezetten tetszett, hogy a szájbarágós megoldások helyett, valaki máson keresztül szűrődik át ugyanez az élethelyzet, – mindkettőben jelen van már a harmadik generáció, mindkettőben haldoklik az anya, és meg is hal a végére. Mindkettőből kirajzolódik, hogy a két generáció együttlétezése a különbözőségük okán  cseppet sem konfliktusmentes. Mindkettőben egy szem gyereke az anyának a lány, ahogy én is egyedüli gyereke vagyok édesanyámnak, ahogyan Dorka is egyszeres szülő, és Eszter is éppen egy kisfiú anyukája, mint színpadi karaktere.

• Már a kezdetekkor tudtad, hogy melyik két színésznővel szeretnéd megrendezni ezt a darabot?

• Földes Eszter, akinek az ötlete volt, hogy induljunk ezen a pályázaton, eleve nyilvánvaló volt. Mint “felbujtótárs” nem  lehetett kérdés, hogy ő biztosan  szerepel majd benne – tudtam, hogy nélküle hozzá se fognék. Ezek mellett fontos volt – már csak a pályázat sikeressége miatt is, – hogy ismert színészeket is fölkérjünk. Eleinte persze tartottam attól, hogy mint pályakezdő rendező hogyan tudok majd már ismert színészekkel együtt dolgozni? De sokan győzködtek, hogy ezeket az előítéleteimet bátran felejtsem el, mert rengeteg alázatos, nagyszerű színész van közöttük! És nem számít nagyon sokuknál, hogy melyikünk mit tett már le az asztalra. Anyukám azt javasolta, kérjem föl rögtön Udvaros Dorottyát, amire azonnal megmondtam, hogy lehetetlen, majd elgondolkodtam, hogy ha én is őt szeretném a legjobban, akkor miért ne?

• Emlékezve Udvaros Dorottya Bartis Attila Anyám, Kleopátra című darabjában való alakítására, igazán unikális választásra vall ez…

• Így van! Ám emellett fontos szempont volt az is, hogy kihívást is adhassak a színészeimnek. Ezért is volt lényeges, hogy Eszter  ne ismét egy törékeny lánykát alakítson, hanem egy már ismert, befutott színésznőt, aki egyszerre anya is; Dorka pedig egy ismeretlen, frusztrált ápolónő.

 

• Ha már említetted a kihívást: ebben a darabban színésznek, rendezőnek, nézőnek mi lehet kihívás számba menő?

• Számomra, aki az egyetemen kívül összesen négy komolyabb előadást ha rendezhettem, még minden kihívást jelent! De az mindenképpen extra kihívás, hogy ez  kétszereplős – ez az, amitől valamiképp rettenetesen  félek. Attól, hogy vajon mennyit bír ki egy színész? Mennyire szállok rá, gyalogolok bele egy színészbe? Hisz egy kétszereplős darabnál nem váltja senki a színészt, senki, akivel foglalkozva a másik pihenni tud. Mikor érkeznek az energiáik végére? Hány órán keresztül próbálhatunk együtt ilyen esetben? Egy kétszereplős darab színészein óriási a súly, ahogy az is óriási felelősség, hogyan tudom jól beosztani az energiáinkat, az övékét és az enyémet. Több szereplő sokkal inkább képes új energiákat behozni, és a díszletet is jobban “öltözteti”, megteremti. Két szereplő akaratlanul is annyira árva…

• Mi az, ami ebben az “árvaságban” erősebben képes megszületni, mint más körülmények között?

• Mindannyiunknak van édesanyja, mindannyiunk tipródik azon, hogy akarjon-e utódokat vagy sem. Hogy bizonyos hivatás mellett, mint például a színház, vállalhat-e gyereket az ember, vagy  ilyen esetben ez csupán  önzés? Egy olyan hivatás mellett, amelyik szinte nulla magánéletet enged meg, vagy csupán folyamatosan “kontroll” alatt tartott magánéletet. És itt most nem az amerikai sztárok lesifotósaira gondolok, hanem a próbatáblára, amelyre ki van írva, hogy másnap hányra menj be egy felújító próbára például. Ha bármi programod van, akkor megkérdik: “Mi az?”. Nincsen saját, csak a te rendelkezésedre álló időd, amiről nem kell vallanod. És e mellett a külső nyomás mellett ott a belső is: ha elmész szülni, vajon az alatt az egy év alatt hogy bírod majd, hogy nem leszel színpadon? Vajon az a gyerek, akinek az anyja vagy az apja színházi emberként este tíz után megy haza, ezt mennyire sínyli majd meg? Ütközik-e erkölcsi akadályokba a gyerekvállalás, ha ilyen foglalkozásod van? Mint ahogy megkérdeződik e darabban óhatatlanul az is, hogy van-e olyan foglalkozás, hivatás, ami mellett “tökéletes” szülő tudsz lenni? Tudod-e nyitottsággal, szabadságra neveléssel ellensúlyozni azt, amit egy délután négyig dolgozó szülő képes megadni a gyerekének? Egyáltalán: lehetséges-e jó, normális szülőnek lenni, ha gyereknevelésről van szó?

Anyukám azt javasolta, kérjem föl rögtön Udvaros Dorottyát, amire azonnal megmondtam, hogy lehetetlen, majd elgondolkodtam, hogy ha én is őt szeretném a legjobban, akkor miért ne?

• Magad is őrlődsz e dilemmák között?

• Hát persze, hisz én is részt veszek a produkcióban, és a saját kérdéseim motiválnak abban, hogy alkossak. Az empátiánk útján is választhatunk témákat persze, de mégiscsak úgy alkotunk, hogy mi magunk vagyunk benne! A saját titkaidat, belső világodat boncolod ilyenkor fel.

• Az előbbi kérdésekre adható-e jó válasz? Vagy egyáltalán bármiféle válasz, megoldás?

• Ha ezekre létezne bármiféle válasz, megoldás, akkor nem hiszem, hogy előadást csinálnánk belőlük. A szülői lét, a nevelés az emberi létezés egyik legalapvetőbb problémája. Van-e jogunk szülőnek lenni? Mindenféle előképzettség nélkül, ahogy mindannyiunkból egyszer csak szülő lesz. A szülőség lehetetlenül nehéz, megoldhatatlan feladat, és nem létezik, hogy ne okozzon károkat a szülő a gyerekének – de ettől  ő már rossz szülő? Vagy ezt úgy kell elfogadnunk, mint ami járulékos része ennek az egésznek? Mindenki úgy csinálja a szülőségét, ahogy tudja. És csak utólag derül majd ki, hogy milyen szülő volt. Van, aki egy az egyben azt a mintát követi, mint a szülei, van, aki a totális ellentétét annak – és mégis lehet, hogy ugyanolyan károkat okoz ezzel a homlokegyenest ellentétes hozzáállással, mint ők. Van, aki azt hiszi, hogy totálisan az ellenkezőjeként nevel, mint a szülei őt, ám pontosan ugyanúgy csinál mindent. Az emberek megfogadják, hogy ők nem lesznek olyanok, mint a szüleik, és egyszer csak rádöbbennek: pont ugyanazokat a gesztusokat használják…

Csatádi Gábor

 

Forrás: https://www.potszekfoglalo.hu/