MOLNÁR GUSZTÁV újra meg újra meglepetéseket tud okozni, színészként, emberként egyaránt. Több éve dolgozunk együtt, mert a Manna segít szárnyat bontani a Terminal Workhouse társulatának, melynek Guszti az egyik alapítója. Sok közös bemutatón, tárgyaláson, pályázaton, síráson és nevetésen vagyunk túl. Elképesztő energiákat képes megmozgatni magában és másokban is, hogy színházat teremtsen. Hajlandó tanulni másoktól és a saját hibáiból. Nem hagyja abba a munkát soha, tervet tervre halmoz, és mindet meg is valósítja. Mindenáron. Molnár Gusztáv egy igazi erőmű, ami képes ellátni több ezer nézőt energiával, kreatívan működtetni közösségeket, és mindeközben képes megtartani egy családot. Több olyan kellene, mint ő.

 

Mi jut eszedbe először a Mannáról?

Biztonság. Nem történhet akkora baj, és nem vehet körbe akkora káosz, amiben egy Mannának megejtett telefon ne tudna rendet vágni. Már nem is tudom pontosan, hogy hány éve, de lehet, hogy lassan hat, amikor megkerestem Gáspár Annát egy előadás ötletemmel. Ő igent mondott. Ezzel a Mannát az életem részévé tette.

Hogyan mondanád el egy ismeretlennek, hogy mit csinál a Manna, vagy a Te életedben, szakmádban hogyan van szerepe a Mannának?

Minden alkotó életében eljön az a pillanat, amikor úgy érzi, hogy az adott színházi közeg, amiben mozog nem elégíti ki teljesen az alkotóvágyát, és úgy érzi a kreativitása nincs kihasználva. Ilyenkor szoktak megpróbálni előadást csinálni saját ötlettől, gondolattól vezérelve. A legtöbb színésznek, de nézőjüknek is, fogalma sincs mekkora munka az, hogy egy előadás ötletéből egy sikeres produkció álljon össze. A Manna ezeknek a tehetséges alkotóknak fogja meg a kezét, és vezeti őket végig az úton, aminek aztán egy megvalósult előadás a vége. Egy művészeti misszió. Én saját részről nagyon sokat köszönhetek nekik. Rengeteget tanulhattam tőlük, és szinte minden, amit a független színházi működésről tudok azt a Mannának köszönhetem.

Sokat beszélünk „független színházról”, szerinted van olyan, hogy „független színész”? Te minek tartod magad?

Magyarországon szerintem teljesen félreértelmezik, hogy mit jelent függetlennek lenni. Amíg állami pénzeken múlik a működés addig mindegy, hogy egy többszáz millió forintos költségvetésű kőszínházról beszélünk, vagy egy kisebb műhelyről, aminek a megmaradása szintén attól a pár millió forintól múlik, amit az állam ad. A közpénzek kiosztását emberek végzik. Amíg így lesz, és hogyan is lehetne ez máshogyan, addig mindig lesznek elégedetlenkedők, és olyanok, akik sértve érzik magukat. A magyar színházi társadalom egy évtizedek óta elavult színházi struktúrában működik, és ennek elöregedett szokásjogai alapján definiálja magát. A fiatal színészhallgatókat is erre a poros infrastruktúrában való elhelyezkedésre próbálják felkészíteni. Egy színházba leszerződni, évente négy bemutatót csinálni, és jó sokáig kevés pénzt keresni, mert akkor vagy művész. Aztán ebben valahogy megpróbálni helyt állni, amíg a bal, és jobb oldali érdekképviseletek önnön nagyságuktól megilletődve egymást tépik. Ebben a rendszerben nem lehet az ember független. Szerencsére az utóbbi időben egyre több alkotónak lett elege ebből a cicaharcból, és kezdtek el profitorientáltan dolgozni. Amennyiben jó előadást csinálsz, és van fizető néződ, úgy keresel. Amennyiben nincs néződ, úgy pénzed sincs. Persze nem ennyire fekete fehér minden, de reményt ad a művészeti szakmának az, hogy a jelenlegi rendszerből egyre többen hátrálnak kifelé másfajta alternatívákat keresve.

Sajnos most elkerülhetetlen a kérdés. A hirtelen megváltozott kulturális finanszírozás hogyan érinti a Te életedet közvetlenül?

Nemrég a taó-ról való vitatkozások közepette olvastam egy érdekes hozzászólást. Valaki azt mondta, hogy a taó miatt egyre több lett a sikercentrikus darab amire özönlöttek a nézők. Nem hinném, hogy jelenleg a legnagyobb probléma az lenne az országban, hogy túl sok néző jár olyan színházi előadásokra, amik csak szórakoztatni akarnak. 12 éve mozgok ebben a színházi szférában. Nem tapasztaltam azt, hogy a Tao rendszer miatt csökkentek volna a kísérletező igazi műhelymunkából születő előadások. Sőt! A Tao intézménye lehetőséget adott rengeteg kisebb formációnak is arra, hogy megmaradjanak, és működhessenek anélkül, hogy függjenek a jelenlegi pályáztatási rendszertől. A néző választ!!! A Taó körüli intézkedések, illetve a jelenlegi színházi vitákkal is az a bajom, hogy mindkét fél érvrendszeréből hiányzik a nézők partnerként való kezelése. Bízni kéne abban, hogy jelenleg Magyarországon amikor megvesz valaki egy színházjegyet, azt tudatosan teszi. Nyilván kényelmesebb a kőszínházaknak egy megszokott, hagyományokon nyugvó rendszerben létezni. Ezt értik. Ebben nőttek fel. Könnyebb nem foglalkozni azzal, hogy a világ változik. Sajnos a színészek is elkerestek pénzt keresni, ami nem feltétlenül illik bele a kőszínházi működési profilba. A Tao rendszer sajnos tényleg rengeteg visszaélésre adott lehetőséget. Csak sajnos azt látom, hogy akik igazán csaltak azok jönnek belőle ki nagyon jól, a kicsik, akik próbálták tisztességgel csinálni pedig belepusztulnak. Érdekes dolog, hogy név szerint tudja a szakma kik azok, akik rosszalkodtak, de most sem történik semmi.

Nekem az összes előadásom érintett a jelenlegi megszorításokban. 11 előadásban játszom jelenleg. Majdnem mindet telt házzal. Ennek vége lehet. Sajnos nem tudom mit csinálhatnék utána. Nem áll szándékomban leszerződni sehová. Eddig igazságosnak éreztem a játékszabályokat. Az alternatív szférában az a jó, hogy az igény kiszelektálja a rosszakat. Amíg bármelyik színházigazgató ki meri jelenteni, hogy egy színházat felesleges profitorientáltan vezetni, amíg az adófizetők pénzéből is ki lehet réseket tömni, addig maradok ott, ahol vagyok. Ha meg ez se lesz, akkor elmegyek szakácsnak. A szakmának meg jó munkát kívánok.

Hogyan látod magad 10 év múlva? 

10 évvel ezelőtt annyira máshogyan képzeltem el magam, és ahhoz képest most minden annyira más, hogy nem is próbálkozom a fantáziálgatással. Annyit remélek, hogy a fiam sikeresen leérettségizik.

Ha most üzenhetnél a 10 éves énednek, mit mondanál neki?

Az előző kérdésben ott a válasz. 10 éve nem gondoltam volna, hogy egy kérdésben, amiben arra válaszolok, hogy látom magam 10 év múlva a fiam érettségiéről beszélek majd. Felfoghatatlanul sok idő tud lenni ez a 3650 nap. Olyan sok, hogy színházi léptékben fogalmazva a Mannáról ki lehet jelenteni: a Manna mindig volt, most is van, és mindig lesz. Úgy legyen.