Hétfőn, november 5-én láthatjuk a Nézőművészeti Kft. és a Manna Produkció közös előadását a B32 Galéria és Kultúrtérben: Eve Ainsworth 7 nap című regényéből készített színdarabot Scherer Péter rendezésében. Az előadás Petrájával, Kőszegi Máriával beszélgettünk a kedvenc napjairól, a tinédzserkor kihívásairól, a családon belüli erőszak mindennaposságáról, a színházi raglétráról, a sokszínű szerepekről és a jótékony szelep kieresztésről…

  • A hét napjai közül melyik a kedvenced?
  • A péntekek és a szombatok a kedvelt napjaim, ez a két nap az, amikor van időm szociális életet élni, szelepet kiereszteni – vasárnaponként gyerekeknek játszom, vagy néha nagy ritkán még próbálunk is.

Megfogott a szövegben, hogy az egész szűk hét nap alatt, egy hétfőtől vasárnapig terjedő időszakban játszódik, amelyet monológok tagolnak – hol Emmáé, aki a duci, hol pedig Petráé, aki a népszerű lány, – és ezek a monológok át is fedik egymás, majd amikor ők valóban találkoznak, akkor kezdődik az igazi baj.

  • Holott azt hinné az ember, hogy a magadfajta, pörgős szabadúszónak egy szombat pont olyan, mint egy kedd…
  • Nem egyszer kedden hívom fel a barátaimat:  van kedvetek este kiereszteni a gőzt? Persze, amikor elindul az évad,  a próbafolyamatok visszarántják az embert a “napi rutinhoz”. És akkor az már arról szól, hogy hétfőtől péntekig próbák, este pedig játszom valamerre.
  • Ezzel a mostani 7 nap című darabbal hogy találtatok egymásra?
  • Gyulay Eszter látott egy-két előadásban, és megkeresett, hogy lenne-e kedvem ehhez a darabhoz? Ez a regény, melyet Eve Ainsworth írt,  eléggé hollywoodi ízű, nagy fordulatokkal dolgozó szöveg, mégis, amikor beugróként elolvastam a könyvet, nagyon megfogott, hogy a két főszereplő teljesen más világból érkezik. Az egyik egy duci lány telis-tele otthoni problémákkal, hisz tulajdonképpen a saját húgának kell, hogy az “anyja” legyen, emellett nagyon sokat csesztetik a súlya miatt is. És ott a másik, a nagyon szép, az iskolában nagyon népszerű, kedvelt lány, aki viszont a családon belüli erőszak áldozata, hisz a saját alkoholista apja veri őt is és az anyját is rendszeresen. Megfogott a szövegben, hogy az egész szűk hét nap alatt, egy hétfőtől vasárnapig terjedő időszakban játszódik, amelyet monológok tagolnak – hol Emmáé, aki a duci, hol pedig Petráé, aki a népszerű lány, – és ezek a monológok át is fedik egymás, majd amikor ők valóban találkoznak, akkor kezdődik az igazi baj. Elindul két külön történet, egymástól szeparáltan, melyekből megismerjük ennek a két lánynak az iskolában való találkozásukig zajló életét, kálváriáját, így amikor megtörténik kettejük találkozása, addigra már képesek leszünk megérteni mindkettőjük világát, életét, gondjait.

  • A te gyerekkorodban voltak  párhuzamok, hasonló történések esetleg, mint amilyenek ebben a regényben?
  • Lehettek volna, hiszen  szemüveges, béka külsejű, cikis cuccokban járó kislány voltam. A háttérbe húzódva én voltam a fura csaj a fura barátnőivel,  így aztán ezekből a frontális piszkálódásokból ki is maradtam. Inkább azt a részét éltem meg, hogy mit jelent az, ha valaki mást pécéznek ki, hisz pont azokkal barátkoztam, akiket valami miatt cikiztek. Amolyan szelep lehettem, mert a “jó fejekkel” is,  a kipécézettekkel is barátkoztam – ezért csak áttételes, közvetett tapasztalataim vannak erről a helyzetről.
  • Ebből az iskolai közegből hogyan kanyarodtál aztán a színészet felé?
  • Csillagász szerettem volna lenni eredetileg, ám anyukám mondta, hogy ahhoz matek kell – erre én: no, akkor ezt hagyjuk!(nevet)

Eléggé makacs a természetem, és miközben úszogattam magamnak, próbáltam hívogatni rendezőket az előadásaimra,  hogy valamennyire felhívjam magamra a figyelmet. Mivel nem végeztem színműt, így nem is igen volt kapcsolati hálóm, magamnak kellett azt kiépítenem – mindig abból lett aztán munka, hogy láttak valamiben tök véletlen, ad hoc módon rendszerint. Egy véletlen révén elkerültem a Kávához, beugrottam egy előadásba. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is dolgozom velük, hisz nem rendelkeztem annyi tapasztalattal e téren, bár a Kolibriben már szereztem tapasztalatot  a gyerekfoglalkozások színészi oldaláról, ám ott, a Kávában volt az igazi, mély vizet jelentő, önálló gyerekcsoportom először.

  • …eddig tartott a lelkesedésed.
  • …aztán tengerbiológus, majd egyszer csak jött a színészet. Szünetekben mindig parodizáltam a tanáraimat, és ezt szerették és kérték is az osztálytársaim. Benne lehet ebben talán a zenei óvoda, zenei iskola, annak ellenére, hogy sohasem jártam színjátszó körbe, mint ahogy például Földessy Margithoz se. Egyszer aztán megjelöltem a két művészeti egyetemet, Kaposvárt és Budapestet. Egyik barátnőm kérdezte is: Úristen, Marika, mást meg sem jelölsz? Mi lesz, ha nem vesznek fel? De felvesznek! – mondtam. Aztán persze nem vettek fel. Érettségi után Zalaegerszegre, a Hevesi Sándor Színház stúdiójába mentem, amikor odakerültünk Zalaegerszegre, akkor a legalacsonyabb státusszal jöttünk- mentünk a színházban. Ha nem köszöntünk elég hangosan, elterjedt, hogy beképzeltek vagyunk. Ott megtanultam, hogy mi az a színházi ranglétra, de egyáltalán nem bánom. Ez kellett ahhoz, hogy kellő körültekintéssel mozogjak később színházakban, és figyeljek arra is, hogy a büfében kinek melyik a “hivatalos” asztala. Finom, érzékeny rendszer ez a színház. Nagyon kell tudni a szabályokat, könnyen eltörnek benne az emberek. Zalaegerszeg nélkül ezt hosszabb ideig tanultam volna, több sérülést hagyva magam mögött. Majd feljöttem a Keleti István Művészeti suliba, ahol stúdióztam, aztán elkezdtem dolgozni – ez kicsit olyan, mint valamiféle ufó-lét, kicsit.(nevet)

  • Hogy szabadúszóként megtalálnak az erősebbnél erősebb feladatot jelentő szerepek, az valami ösztönös, vagy egy előre átgondolt, tudatos választás eredménye?
  • Eléggé makacs a természetem, és miközben úszogattam magamnak, próbáltam hívogatni rendezőket az előadásaimra,  hogy valamennyire felhívjam magamra a figyelmet. Mivel nem végeztem színműt, így nem is igen volt kapcsolati hálóm, magamnak kellett azt kiépítenem – mindig abból lett aztán munka, hogy láttak valamiben tök véletlen, ad hoc módon rendszerint. Egy véletlen révén elkerültem a Kávához, beugrottam egy előadásba. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is dolgozom velük, hisz nem rendelkeztem annyi tapasztalattal e téren, bár a Kolibriben már szereztem tapasztalatot  a gyerekfoglalkozások színészi oldaláról, ám ott, a Kávában volt az igazi, mély vizet jelentő, önálló gyerekcsoportom először. Szerencsésnek tartom magam, hogy azok az emberek, akik dolgoztak velem, megbíztak bennem, és emiatt nagyon hálás vagyok nekik. Mindegyik előadásomnak és  rendezőjének sokat köszönhetek, mert bizalmat szavaztak nekem, és lehetőséget adtak arra, hogy újabb fokot másszak meg , fejlődjek. Tovább és tovább. Szeretek színházat tanulni. Tanulni mindig kell, és ezzel nem lehet leállni. Ha éppen kellett, kibekkeltem az adódó várakozási időket…

…amikor odakerültünk Zalaegerszegre, akkor a legalacsonyabb státusszal jöttünk- mentünk a színházban. Ha nem köszöntünk elég hangosan, elterjedt, hogy beképzeltek vagyunk. Ott megtanultam, hogy mi az a színházi ranglétra, de egyáltalán nem bánom. Ez kellett ahhoz, hogy kellő körültekintéssel mozogjak később színházakban, és figyeljek arra is, hogy a büfében kinek melyik a “hivatalos” asztala. Finom, érzékeny rendszer ez a színház. Nagyon kell tudni a szabályokat, könnyen eltörnek benne az emberek. Zalaegerszeg nélkül ezt hosszabb ideig tanultam volna, több sérülést hagyva magam mögött. Majd feljöttem a Keleti István Művészeti suliba, ahol stúdióztam, aztán elkezdtem dolgozni – ez kicsit olyan, mint valamiféle ufó-lét, kicsit.

  • Ebben a 7 nap c. darabban a kibekkelésnek milyen szerep jut, miben képes segíteni?
  • Ez a két gyerek, Petra és Emma, annyira magára marad, hogy nem is kér segítséget kívülről. Holott vannak  felnőttek a közelükben, de a gyerekek igazából senkihez sem fordulnak – ez egy éles “kipróbálása” is egy ilyenfajta kibekkelésnek. Ha egy ilyen időszakot a színházban, a szakmádban kell átélned, akkor a barátaidhoz, a szerelmedhez tudsz fordulni. Amikor pocsék időszakom volt, akkor épp volt egy olyan párkapcsolatom, párom, aki hitt bennem – ez ilyenkor sokat tud segíteni! Lényeg, hogy ne őrülj bele: legyen egy jó hobbid!(felnevet)
  • Számodra a színház és a hobbi mennyire fedi egymást?
  • Ez már rég nem hobbi, ez a baj! Ez már vérre megy. Amikor pár éve semmilyen felkérés sem jött, akkor a sírás erejével tört fel belőlem: most akkor én mivel foglalkozzam?:) Persze, beszélek négy nyelvet, ezzel már önmagában is érdemes lenne kezdeni valamit…de elpusztulnék, ha nekem idegenvezetősködnöm kellene. Ki tudja, mi lesz itt még, mire fognak rákényszerülni a színészek?! A kertészkedés az hobbi, vagy nagy sétákat tenni Budapest ismeretlen részein, az is hobbi, avagy nagyon furcsa süteményeket hajkurászni, na, az is egy hobbim. De a színház az nem hobbi…

  • Ám ahogy érzem: nem is csupán munka…
  • Nagyon könnyen meg tudom találni a közös hangot, barátságokat tudok kötni az emberekkel. Nagyon könnyen, gyorsan fel tud tüzelni egy új csapat, s olyankor azt érzem, hogy őket meg kell ismernem, hódítanom, ehhez meg külön jó és szerencsés is, hogy szabadúszó vagyok!

Szerencsésnek tartom magam, hogy azok az emberek, akik dolgoztak velem, megbíztak bennem, és emiatt nagyon hálás vagyok nekik. Mindegyik előadásomnak és  rendezőjének sokat köszönhetek, mert bizalmat szavaztak nekem, és lehetőséget adtak arra, hogy újabb fokot másszak meg , fejlődjek. Tovább és tovább. Szeretek színházat tanulni. Tanulni mindig kell, és ezzel nem lehet leállni. Ha éppen kellett, kibekkeltem az adódó várakozási időket…

  • Szeretem, hogy a szivárvány összes színében játszom előadásokat: tegnap játszottam Jókai Anna Fejünk fölül a tetőt-jét, amelyben ugyanúgy élvezem, hogy meg tudom találni a magam karakterét nyugdíjas korúaknak játszva, mint amikor vasárnap az Emília és az angyalban eléneklek egy dalt a gyerekeknek. S e két “végpont” között eljátszhatok egy Napraforgót, egy 7 napot vagy egy hajléktalanról szóló színházi előadást. Ez a fajta sokszínűség iszonyatosan képes doppingolni, ahogy persze a barátaimmal közös szelep kiengedések is!(nevet)

Csatádi Gábor